Folytatván megkezdett sorozatunkat a szocialista mítoszok rombolásával kapcsolatban a jelen bejegyzésben tárgyaljuk a korábban megkezdetteket. Ennek alapjául továbbra is Zack Rofer "Mítoszrombolás az államról és a libertárius alternatíváról" (Busting Myths about the State and the Libertarian Alternative) könyve szolgál.
A vagyoni és jövedelmi csoportokhoz tartozás dinamikus
A szocialisták gyakran használnak kategóriákat. Ilyen a "felső 1%" vagy "az alsó 10%", és követik, hogy mi történik az ezen csoportokhoz tartozók jövedelmével és vagyonával egy adott időtávon. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy ezek a statisztikai fogalmak önmagukban eléggé semmitmondóak, hiszen folyamatos változásban lévő csoportokról van szó.
Más problémák is akadnak a széleskörben használt szociológiai egyenlőtlenségi mutatókkal. Ezek ugyanis gyakorta figyelmen kívül hagyják az állam által nyújtott pénzbeli és egyéb segélyeket. Hasonlóan, azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a korábbi történelmi időszakokhoz képest mennyivel szélesebb lehetőségekhez fér hozzá ezzel a pénzzel az adott egyén.
Ahogy korábban már kifejtettük, az egyének jövedelmi viszonyai változnak az idők folyamán, lehetséges, hogy alacsony jövedelműként lép be valaki a munkaerőpiacra, később nő a jövedelme, ahogy tapasztalatot szerez, közben különböző eszközöket vásárol az illető, majd ahogy a karrierje vége felé közeledik valaki, úgy a bevételei csökkenhetnek, miközben egyébként tetemes vagyonelemeket tudott felhalmozni. Az aktív évek alatt lehet, hogy valaki kapott igen nagy bónuszokat, és azokban az években a bevételei növekdtek, más években esetleg nem volt ilyen kiugrás vagy épp két munka között volt, mert karrierváltást vitt véghez, így ekkor a befolyó jövedelme csökkent. Lehet, hogy volt olyan év, amikor valamit örökölt az illető, lehet hogy voltak részvényei, amelyek értéke megsokszorozódott (pl. bitcoinba fektetett) vagy esetleg az ingatlanjai értéke nőttek. Ugyanez persze ellenkező irányban is történhetett, lehet, hogy csökkentek ezek az értékek vagy a jövedelme.
Így látható, hogy a különböző időpontokban mért egyenlőtlenség szerint valaki egyszer az egyik máskor a másik csoportba kerülhet. Egy adott egyén felküzdheti magát az "alsó 10%-ból" a középsőbe, majd akár a felsőbe is, de ugyanígy persze vissza is eshet, amikor pl. nyugdíjazzák, vagy valami sajnálatos balszerencse folytán.
Ugyanígy, a jövedelmi és vagyoni kategóriák méricskélése nem igazán mond sokat a VALÓDI emberekről. A valódi emberek egyszer-fenn egyszer-lenn ciklusait is lehetne követni. Ezek alapján lehetne látni, hogy bizony a legtöbben ki-be járkálnak a különböző szocialista statisztikai dobozokban és kategóriákban.
Az amerikai adóügyi hivatal 2014-es top-400 jövedelemmel bíró egyéni adózót kimutató adatai az 1992-2010-ig tartó kimutatásokat vizsgálták. A 7600 darab bevallás alapján (400 legtöbbet adózó szorozva 19-el) 4024 darab egyedi személy volt, vagyis volt olyan egyéni adózó aki valóban adott esetben többször került be a top 400-as klubba. Ugyanakkor kiderül az is, hogy ezeknek 85%-a csupán egyszer vagy kétszer került be ebbe a kategóriába a 19 év folyamán, és csupán 2%-a - mintegy 95 ember - tartozott ide több, mint 10 alkalommal. Más bevallási adatok hasonló mobilitást mutatnak a különböző egyéni adózok mozgására vonatkozóan, ami a jövedelmeket 20%-os kategóriákra bontja.
De akkor mégis mekkora az az egyenlőtlenség, ami már problémás?
Amikor a szocik azzal jönnek, hogy "túl nagy az egyenlőtlenség", a helyes válasz a visszakérdezés: Akkor mégis, mi lenne az az egyenlőtlenségi szint, ami már elfogadható? A szocik erre a kérdésre nem tudnak válaszolni, hiszen nincs rá válasz, vagy legalábbis nincs objektíven igazolható válasz.
A szocik szerint a mindenkori egyenlőtlenség az, ami az ő ízlésük szerint éppen ott és akkor létezik. Nyilván ahány szoci, annyiféle egyenlőtlenség-felfogás. Hogyan tudnánk az egyenlőtlenséget megszüntetni, ha ennyire eltérőek a fogalmaink róla (mármint a szociké)? Ha nincs egy objektív mérhető egység, hogyan tudnánk tervezni, hogy valahogy kezeljük és változtassunk azon a mértéken?
A szocik valószínűleg a demokráciára hivatkoznának, tudniillik arra, hogy valószínűleg az a legjobb foka az egyenlőtlenségnek, amit a demokratikusan megválasztott vezetők úgy látnak hogy helyénvaló. Más szóval - ez egy teljesen önkényesen választott egység, amit a hatalmon lévők szabnak meg.
Még inkább önkényes az egyenlőtlenség mértékéről alkotott baloldali fogalom, ha figyelembe vesszük, hogy a szocik általában egy adott ország keretein belül hivatkoznak egyenlőtlenségre. A történészek szerint pl. az USA társadalmi egyenlőtlensége és különbség a gazdag és szegény között egészen elenyésző ha összehasonlítjuk pl. az USA társadalmát a különbségek tekintetében világ legszegényebb társadalmaival - pl- Észak-Koreával vagy Kubával, esetleg Venezuelával. Ha pl. a baloldaliak a valódi világszintű egyenlőtlenség-eltörlésben lennének érdekeltek, akkor azzal kellene kampányolniuk, hogy a tehetős országokban MINDENKITŐL átirányítják a jövedelmeiket a szegényebb országokba, még azoktól is, akik pl. az USA-ban az alsóbb kategóriákban találhatóak, hiszen sokszor még ezek az egyének is jóval gazdagabbak, mint a szegény országbeli középrétegek.
Ahogy már korábban kifejtettük, bármi legyen is a mértékegysége az egyenlőtlenségnek, az egyetlen mód ennek kiegyenlítése immorális cselekvést feltételez, vagyis erőszakot bizonyos embercsoportok felett.
Hogyan jelenik meg az egyenlőtlenség a szabad piac mellett?
A legnagyobb félreértés a szocik részéről az, amit arról gondolnak, hogy hogyan lesz valaki gazdag. Ez a félreértés az oka aztán annak, amikor elítélik azt, ha valaki vagyonos, ami után további nyilvánvaló félreértések keletkeznek.
Egy szabad piacon egy vállalkozó sem kényszerítheti a vásárlóit arra, hogy megvegyék az áruját. Minden csere önkéntes: a vásárló megveszi az árut annyi pénzért, amennyit a vállalkozó terméke ér. Egyértelmű, hogy a vásárló azért vásárol, mert úgy gondolja, hogy amit megvesz, még ha csak hajszálnyival is - többet jelent annál, mint amennyit hajlandó áldozni érte (különben miért venné meg, puszta jószándékból?). Ugyanígy, egy vállalkozó sem kényszeríthet arra senkit, hogy neki dolgozzzon. Minden munkaszerződés szabad megállapodás révén jön létre: a munkavállaló feladja a szabadidejét és a szakértelmét áruba bocsájtja, mindezt fizetésért teszi. Nyilvánvaló, hogy a munkavállaló jobban értékeli a munkabérét, mint azt az időt, amit feláldoz azért, hogy dolgozhasson, különben nem akarna dolgozni. Ez mind igaz a természeti erőforrások birtokosaira, a tökeeszközökkel bírókra ugyanúgy. Mindenki csak annyiért "cserél" amennyit elfogadhatónak tart ( ez igaz a bérleti díjakra, a kamatokra, az osztalékokra, stb.).
Ezen a ponton persze a szocik felkiáltanának, hiszen bárki kerülhet szorult helyzetbe, ami által kényszerű, hogy elvállaljon egy munkát , vagy megvegyen egy tárgyat - és akkor ez innentől nem szabad csere!
Ez ugyanakkor hibás szemlélet. Ugyanis nem a vállalkozó kényszeríti megvételre vagy munkavállalásra a szerencsétlen egyént. Inkább a munkavállaló körülményei azok, amik erre késztetik, lehetnek ezek korábbi rossz döntések, rossz szerencse, rossz oktatás, stb. A fogyasztó és munkavállaló mindig megtagadhatja a vásárlást vagy a munkavállalást, kereshet alternatív árut vagy munkát, ha nem akarja a felajánlottakat elfogadni. Ezenkívül az adott munkavállaló vagy fogyasztó csak hálás lehet a vállalkozónak, aki árut vagy munkát kínál, amivel a helyzetén javíthat a munkavállaló vagy a fogyasztó. Aki nem kínál semmit, sem árut, sem munkát - azok talán nem annyira jószívűek, mint a munkaadó vállalkozó, aki termel és árut kínál. Mindezek ellenére a szocik a vállalkozót támadják, amiért "nem ad rendes bért" és "nem adja elég olcsón a termékét, túláraz, túl magas bérleti díjat szab meg stb".
A szabad piac szélsőséges meg-nem-értéséről tanúskodik, amikor túlárazásról vagy alacsony bérekről beszélnek a szocik. Mintha lenne valamiféle objektív mértéke a korrekt áraknak és a béreknek - ez sajnos egy újabb közkeletű tévhit. Egy túlárazó vállalkozó vagy egy alulfizető munkaadó hamarosan bajba kerülne, hiszen a versenyben elpártolnának tőle a vásárlók és a lehetséges munkavállalók.
Az osztrák közgazdaságtani iskola képviselője - Don Bordeaux kimutatta, hogy egy munkás bére mindössze felét teszi ki az életszínvonal-mutatónak, a másik fele a megélhetésének egyéb költségei. Amennyiben a szocik valóban a munkás érdekeit tartanák szem előtt, akkor miért nem egy széleskörű árkontroll mellett kampányolnak, aminek folytán a munkás többet vásárolhatna a béréből, ahelyett, hogy azt követelik, hogy az állam szabályozza a minimálbért?
Ezzel egyértelműen növelnék a munkás életszínvonalát ahelyett, hogy azt büntetnék, aki a munkás irányába az egyetlen kedvezményező fél a munkalehetőség biztosításávval - a munkaadó vállalkozót. Az, hogy ezt miért nem teszik, annak egy oka van. Az emberek ösztönösen tudják, hogy az árszabályozás hiányt eredményez bizonyos árucikkekből - ennek ellenére megdöbbentő, hogy ugyanezek a szocik nem látják be, hogy a minimálbér ehhez hasonlóan munkaképes embereket foszt meg a munkától, főként olyanokat, akik a legkiszolgáltatottabbak.
Másrészt a munkaadó jobb célpont és bűnbak, hiszen sok szoci valóban a marxista nézőpontot vallja, miszerint a munkaadó csak és kizárólag elnyomó lehet. Vallják ezt annak ellenére, hogy pl. az USA-ban a foglalkoztatottak 95%-a többet keres, mint a minimálbér. Vajon az igazi elnyomók miért nem pont annyit és csak annyit - fizetnek a munkásaiknak, mint ami feltétlenül muszáj? További kérdés, hogy amennyiben mindenki számára csak magasabb jövedelmet szeretnének, akkor vajon miért nem propagálják a részmunkaidő betiltását? Hiszen ha mindenki teljes munkaidőben dolgozna, mindenki többet keresne...
Visszatérve az eredeti témához, egy vállalkozó a szabad piacon úgy jut hozzá forrásokhoz, hogy szabad cserével megszerzi azokat a természeti erőforrások birtokosaitól, valamint egyéb termelőeszközökhöz jut hozzá - munkásokat bérel (egy munkást és a saját munkaidejét és képességeit is lehet ilyenformán termelőeszköznek vagy erőforrásnak tekinteni, akinek a tulaja maga a munkás), tőkét kölcsönöz, stb. Ezután megszervezi a termelést, aminek folytán árut állít elő, amit a vásárlók megvesznek. Amennyiben olcsóbban állít elő, mint amennyiért elad - úgy profitra tesz szert.
Na persze ez kissé túlzó leegyszerűsítés, hiszen egy vállalkozónak számtalan egyéb kihívással kell szembenéznie, ahhoz, hogy a fogyasztók kegyeit elnyerje. Új technológiákat kell alkalmaznia és figyelnie, hiszen abban a pillanatban, hogy pl. nem innovál, kikerül a businessből.
Vajon baj-e az, ha egy vállalkozó profitorientált?
Minthogy senki sem önfenntartó, mindenkinek valamiféle munka után kell néznie, majd cserélnie a pénzét a szükségletei szerint. A munkás a munkaidejét és tudását áldozza, hogy megszerezze a csereárut az igényeihez (mármint - hogy el tudja költeni a pénzt, amit megkeres azokra a dolgokra, amikhez magától nem fér hozzá) - Egy földtulajdonos bérbeadja a földje egy részét , egy tőketulajdonos (pl. bank) vagy egy eszközgyártó ugyanígy átváltja a megtermelt pénzét arra, amire szüksége van. A vállalkozó is arra váltja a profitját, amit magától nem tud előállítani. Hogyan lesz a vállalkozó a szabad piacon vagyonos? Csak úgy, ha folyamatosan kielégíti a munkásai igényeit, megvásárolja a szükséges termelési eszközöket, tőkét, stb. és mindenközben profitot is termel. Tehát lényegében csak úgy lehet valaki vagyonos, ha folyamatosan kielégíti a fogyaszók igényét, akik önként cserélik a pénzüket a termékeire. Mindez miért elítélendő? A vállalkozó szervezi az erőforrásokat termékelőállításra és eladásra, hogy emberi igényeket elégítsen ki. Más emberek igényeit. Ha jól csinálja, gazdaggá válik. Senki nem álítja, hogy a vállalkozó csupa jótét lélek, a profitért cselekszik, de mindaddig amíg önkéntes részvétel van a gazdaságban, úgy a vállalkozó csak és kizárólag akkor képes profitot teremteni, ha a vásárlóit, más embereket - kielégít. Aki ezt nem tudja megteremteni, az nem válik gazdaggá. Így működik az egyenlőtlenség kialakulása a szabad piacon: aki jobban kiszolgálja a vásárlókat, vagyonosabbá válik, mint azok, akik nem. A nagy vagyonfelhalmozók a vállalkozások történetében mind olyanok voltak, akik a legjobban kielégítették az emberek igényeit, hiszen olyan termékekkel álltak elő, amivel növelték az általános életszínvonalat.
Egyébként a vállalkozások sokszor nagyon nagy kockázatot vállalnak, hiszen egy - egy új termék vagy innováció kipróbálása és bevezetése rendkívüli árakkal (költségekkel) bír. Csak gazdagabb fogyasztókkal tudják kipróbáltatni, hogy valóban működik-e az adott áru, ők a tesztalanyok sokszor. Ahol beválik az áru, ott lehet erőforrásokat fordítani arra, hogy a megtermelését racionalizálják és szélesebb körben elérhetővé váljon, olcsóbban.
Amikor valaki egy vállalkozóra néz, csak az anyagi jólétet látja - azt már nehezére esik észrevenni, hogy mindaz a gazdagság, ami körülveszi igazából szabad cserén alapuló fogyasztással lett elérve. Olyanok fogyasztásával, akik amikor megvették a termékeit, szintén jobb helyzetbe kerültek. Egy áru eladásával a vállalkozó semmiképpen sem "elvett" azoktól, akiknek kevesebb van - csak árut cserélt pénzért. Miért kellene tehát agyonadóztatni őket, vagy más módon büntetést róni rájuk?
A lényeg tehát az, hogy a "gazdagság" és a vagyon nem valami égből jövő mennyi manna, amit el kell osztani mindenki között egyenlően. A szocik úgy hiszik, hogy a gazdagság az úgy ott volt valahol, és csak az a kérdés, hogyan osszuk fel. Jobban tennék ha azon gondolkodnának, hogy mégis hogyan jön létre a gazdagság. Az emberiség kiindulópontja az abszolút szegénység volt. Ha nem lettek volna vállalkozók, akik reggel felkelve valami árutermelésen törjék az agyukat, akkor még most is elég nagy szegénység lenne. Másszóval, a gazdagság nem csak úgy van, meg kell teremteni egy komplex folyamat során, ami bizony hordoz kockázatokat, de szükséges hozzá, hogy a vállalkozóknak maximális szabadságuk legyen arra, hogy úgy szervezzék a termelést, ahogy a fogyasztóknak az a legjobb. Aztán a profit az övék, amit fogyasztásra, vagy új termelőeszközök beszerzésére fordíthatnak. (És nem a párnájuk alatt babusgatják, vagy egy nagy kincstárban ugrálnak a pénzkupacokra, mint dagobert bácsi - ahogy a balosok képzelik).
Mivel sajnos a szocik túlhatalma folytán az állam a vállalkozások szabadságát nagyban korlátozza, ezáltal a gazdagság megteremtését is korlátozza, hiszen kevesebb termék kerül a piacra jó áron, ami az emberek igényeit kielégíthené.
A szocik gyakran esnek a keynesiánus gazdaságtan csapdájába, ami figyelmen kívül hagyja a különbségeket a vállalkozói magatartásformákban és termelésben, egyszerűen a gazdaságot egy statikus és egységes keretben képzelik el, ahol minden cég ugyanolyan.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a vagyon nem egy fix összeg, ami valahol van, és arra vár, hogy valaki megteremtse. Szabad piacon nincs határa annak, hogy mekkora vagyont generálhatnak a vállalkozók egymástól függetlenül. Ha egy vállalkozó egy egység vagyont termel meg, az nem von el másoktól lehetőséget attól, hogy hasonló vagyont építsenek és élvezzenek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Dvorák Bence 2021.06.13. 12:38:11
Aztán jellemzően azok akik nem tudnak -vagy még inkább nem is akarnak különbséget tenni, bűnözéssel vagy becsületesen szerzett vagyon közt, csak a vagyont látják, is szintén bűnözők akik el akarják venni másoktól a becsületesen szerzett vagyont.
